Felhők felett 2. rész

Kezdjük a 60-as évek bemutatását a kor egyik legnevesebb divatházával, a Diorral. Christian Dior 1957-ben bekövezett halála után a divatház vezetését Yves Saint Laurent vette át, majd 1960-tól Marc Bohan irányította a céget. Az ő nevéhez fűződik az Air France 1962-es uniformisa is. A ruhákat a visszafogottság és az elegancia jellemezte. Az alábbi képen bal oldalt a nyári, jobb oldalon a vastagabb anyagú téli viselet látható.

 A 60-as években átalakult a repülés, amely az úgynevezett jetkorszakkal kezdődött. A gépek gyorsabbak lettek, magasabban szálltak, és nagyobb távolságokat tudtak megtenni leszállás nélkül. A repülőjegyek ára kedvezőbb lett, így már nemcsak a felső osztály engedhette meg magának a repülést, hanem a középosztály is.

Érdemes néhány szót szólnunk a Cathay Pacific Airways 1962-es egyenruhájáról. A gyönyörű, piros kosztüm egyszerre volt decens, elegáns és nőies. A szoknya kialakítása a kínai népviselet egyik jellemző darabját, a cheongsamot tükrözte, miközben a blúz gallérjának kialakítása a mandarinok viseletére utalt.

A sorban következő francia divattervező Pierre Balmain, aki 1965-ben tervezett a TWA légitársaságnak formaruhát, amely nagyon stílusosra sikerült, közvetítve a francia divat sikkjét és báját. Vékonyabb anyagának köszönhetően elsősorban nyári öltözet volt.

 Kétezer-négyszáz alkalmazott viselte munkája során, de alig több mint egy évvel a tervezést követően jelezték, hogy bár nagyon szép darabról van szó, hosszú repülőúton kimondottan kényelmetlen viselet. Ezért 1966-ban kisebb módosításokat végeztek el rajta, és a zakót lecserélték egy Don Loper által tervezett darabra.

A 60-as évek közepén az űrkutatás és a világűrbe való eljutás lehetősége foglalkoztatta a világot. A jettársaságok a korábbiaknál gyorsabb eljutást biztosítottak az utasoknak, így a divatban és ezáltal a légiutas-kísérők ruháiban is visszaköszönt az asztronauták imázsa; színes, vidám, futurisztikus öltözékek jelentek meg. 1968-ban például Emilio Pucci divattervező a következő egyenruhát tervezte a Braniff légitársaság utaskísérőinek:

 A legextrémebb a fejfedő volt. A következő képen szintén Emilio Pucci alkotása látható ugyanazon légitársaság számára. Az űrhajósok sisakjára emlékeztető fejfedő – a korabeli sajtó szerint – praktikus volt, mert az esőben megvédte a stewardessek tökéletesre fésült frizuráját.

A 60-as évek végén, a 70-es évek elején újabb társadalmi változások következtek be, amelyek hatással voltak a repülésre és a divatra is. A nemek közötti egyenlőség egyre inkább központi téma lett, így férfi légiutas-kísérőket is elkezdtek alkalmazni, de az elindult változások egy csöppet sem szorították háttérbe a hölgyeket, sőt! A légitársaságoknak a központilag szabályozott jegyárak miatt valamilyen újdonsággal kellett előrukkolniuk, hogy az utasokat, elsősorban az üzleti úton részt vevő férfiakat megnyerjék a repülőtársaságnak. 

Így történhetett, hogy – bár csupán néhány évig és csak néhány légitársaságnál – kevésbé ízléses formaruhákat kezdtek tervezni a légiutas-kísérőknek. A megrendelők úgy gondolták, hogy minél többet „sejtet”, minél kihívóbb egy egyenruha, annál kellemesebbé teszi az utazás élményét. A legszélsőségesebb példája ennek a Texas légitársaság egyenruhája volt: a légiutas-kísérőkre forrónadrágot és csizmát adott. 

 De említünk egy másik példát is: az American Airlines 1967-es formaruhája roppant csinos, fehér, testhez simuló volt, a derékrészt hangsúlyozó övvel. Az alábbi képen ez a csinos egyenruha látható.

 Ugyanakkor ha a cég reklámokhoz használt fotóit és az azon szereplő légiutas-kísérő pózát nézzük meg, akkor már igencsak kétértelművé válik a közvetíteni kívánt üzenet.

Szerencsére a helyzet a 70-es évek közepére rendeződni látszott, ami két dolognak volt köszönhető. A nők hangot adtak felháborodásuknak, kikérték maguknak, hogy ilyen szerepbe kényszerítsék őket, és tiltakoztak a szigorú előírások ellen, amelyeknek meg kellett felelniük. Minimumelvárás volt ugyanis a felsőfokú végzettség, a karcsú és magas alkat, emellett a szépség is előfeltétel volt, amelyről megalázó módon egy bizottság döntött. Tilos volt férjhez menniük, gyermeket vállalniuk, és harmincéves koruk után más szakma után kellett nézniük, mert légiutas-kísérőként már idősnek számítottak. A felháborodás és a változás kikövetelése tehát igencsak jogos volt. A másik ok a repülési szokások újabb átalakulása volt. Megszűnt a kötött, fix áras jegyrendszer, így a légitársaságoknak már nem csinos hölgyekkel kellett meggyőzni az utasokat, hanem az olcsó jegyárakkal.

Bejegyzésünket a párizsi születésű, hollywoodi jelmeztervező történetével zárjuk. Jean Louis számos amerikai színésznőnek tervezett ruhát, többek között Rita Hayworthnek és Marlene Dietrichnek, de neki köszönhető Marilyn Monroe ikonikus, sokat sejtető ruhája is, amelyben a Happy Birthday, Mr. President című dallal köszöntötte Kennedy elnököt születésnapján. Jean Louis élete során tizenhárom Oscar-jelölést kapott, és egyszer, 1957-ben haza is vihette a legjobb jelmeztervezőnek járó szobrot. 1968-ban tervezte a United Airlines számára a piros, sötétkék vagy éppen fehér színekben pompázó, A vonalú kollekciót, amely tökéletesen passzolt a légitársaság színeihez. Mintegy négyezer-ötszáz alkalmazott hordta ezeket a ruhákat.

Kövessétek továbbra is figyelemmel az oldalt, mert hamarosan jelentkezünk a folytatással, amelyben a 70-es évek kiemelkedő tervezőit mutatjuk be. Amennyiben pedig sorozatunk első részére vagy kiváncsi, itt lehet elolvasni.