2011. október 26.
A Kék Angyal
Marlene Dietrich pályája és divatra tett hatása

2011. október 12.
I. Erzsébet, a Szűz Királynő
Bővült a divatikonok listája

A rokokóról
(17oo- 1795)

Építészet
Festészet
Szobrászat
Irodalom
Francia, Német, Porosz, Spanyol, Angol hatás
Porcelán
Copf stilus

A művészi ízlés változásaiban szinte alapigazság, hogy egy-egy meghatározott irányzatot az ellentéte váltja fel. Minden kialakulóban és megszilárdulóban lévő civilizáció könnyen befogadja a klasszikust, viszont a barokk formák felé siklik, mihelyt elégedetlen lesz önmagával, és a megújulás vágyát érzi. Ez történt a XVIII. század első évtizedeitől körülbelül a század derekáig virágzó, illetve elterjedő art rocaille vagy rokokó néven ismert művészet esetében is.
Szeszélyesen formált ornamensei elsősorban a belső építészetben és az iparművészetben jelentek meg.
A barokk az ellenreformáció jellegzetes művészete; fő kisugárzási pontja a XVI. század végi és a XVII. századi pápai Róma volt. A terjengősséget, a mozgékony vonalakat, a csavart formákat, a túlburjánzó díszítéseket kedveli. Jellegzetes alkotásaiban sajátos díszítőelemek halmozódnak. A rokokó a barokkból született, de kapcsolatukat nem a szembenállás, hanem inkább a versengés jellemzi; a rokokó kifinomulttá, játékossá, könnyeddé teszi a barokk formákat. Kedveli a hullámzó vonalmozgást, az aszimmetriát, témáiban a kínaias egzotikumot, a groteszket, a galantériát, az iróniát és a kifejezés merészségét, az eleganciát, de a természet iránti érdeklődés is
áthatja.

Képzőművészeti megfelelője Voltaire vérbő, világos prózájának. Beletartozik a XVIII. század végi francia larmoyant könnyfakasztó festészete, amely a szentimentalizmust hirdeti.
Ezt a stílust jelölték tehát a francia rocaille szóval (Spanyolországban rocallának, azaz sziklatörmeléknek is hívták). A szó elemzése talán közelebb visz a stílus megismeréséhez. A francia rococo a rocaille és a coquille (eredetileg mindkettő kagylódíszt, kagylóhéjat, csigahéjat jelent) szavak összevonása, azokon a képeken ugyanis, amelyeken Franciaországban az új stílus először jelentkezett, algákkal és kagylókkal borított tengeri sziklákra emlékeztető szabálytalan alakzatokat lehetett látni.

A XVII. században néhány olasz rajzoló és rézmetsző, mint például Stefano della Bella, már kialakított hasonló, szeszélyes motívumokat, és ezek az új stílus ismertetőjegyeivé váltak. Általában rézsútosan helyezik el őket, aszimmetrikusan, lemondva mindenféle mértani logikáról. Hullámos szélű kagylókra hasonlítanak, amelyek csigavonalas bóbitákban végződnek és egyéb — ágas-bogas indáikkal a növények világát idéző — díszítményekkel fonódnak össze. Ezeket a formaelemeket közvétlenül megjelenésük után előszeretettel alkalmazták ezüst- és kerámiatárgyakon, faburkolatokon és bútorokon, sőt festészeti jellegű munkákon, metszeteken és faliszőnyegekhez készített kartonokon is.

Boucher képein gyakoriak az ilyen motívumok. A XVII. században, XIV. Lajos abszolutizmusa idején kialakult hivatalos művészet merev, szándékaiban klasszikus művészi eszményt és reprezentatív pompát juttatott uralomra Franciaországban, ahol a szertelenségét csak egyetlen dologban tűrték meg: a király személyének és dicső tetteinek ünneplésében és magasztalásában, s ez elsősorban allegorikus utalások formájában történt. XIV. Lajos korának művészete már klasszicista volt s barokkellenes. A rokokó stílus ebben az országban mintegy a barokk újraéledése, egyik megnyilvánulása is.

Építészet

A rokokó építészet dekorációit levélzet, napsugarak, groteszkek és a kagylódíszek adták. A helyiségek is szokatlan formájúak voltak: kör alakúak vagy oválisak. Jellemző színek az elefántcsont-fehér, a halványkék és az arany.  Az ekkor épült kastélyok, templomok a többi művészeti ág segítségével egy mesterkélt, színpadi világot teremtettek. A vidéki tájakat kerté varázsolták, a patakokból vízeséseket formáltak. A kastély faragott, túldíszített oszlopai és szökőkútjai között olyan, mintha lebegne. Az ablakot törtvonalú, kacskaringós párkányzat díszíti, a tetőt szobrok koszorúzzák.

Festészet

A történelmi, allegorikus és vallásos festészet a rokokó korában teljesen háttérbe szorult; megnőtt a jelentősége viszont két, az intimebb szférához kapcsolódó műfajnak, az életképnek és a portrénak. A hétköznapi, az emberi, az idilli, a természetes, a szép iránt lelkesedő néző igényelte az életkép új formáját. Az élet "gáláns" oldalait bemutató zsánerképen, a "féte galante"-on vidám, társaság látható a szabadban, kosztümszerű ruhában, s a férfiak és nők felszabadultan szórakoznak, muzsikálnak, táncolnak. Igazi cselekmény nincs; e képek valódi témája az idill, a gondtalan, vidám élet, az "árkádiai" boldogság. A szándék az, hogy a művész a megfestés, a szín fizikai szépségével nyújtson élményt a szemlélőnek.

A tájkép műfaja a 18. század során új témakörrel gazdagodott: a városlátképekkel. Bár az új képtípus, a veduta előzményei még a megelőző évszázadra nyúltak vissza. A 18. században a veduta két fő változata fejlődött ki: az "idealizált" és a "reális" városkép. Az első a múlt emlékeinek felidézésére, hangulatának visszaálmodására vállalkozott, a másik a pontos, valóságos összkép, a hiteles részletek segítségével az adott, tényleges városkép bemutatására törekedett. A műfaj legnagyobb egyéniségei összeegyeztették a két törekvést, s mind a képzeletnek, mind a valóságnak teret szenteltek.
A veduta népszerűségének megteremtésében a velencei Canaletto (igazi neve Antonio Canal) játszotta a főszerepet. Könnyedén és festőien örökített meg velencei városrészleteket, tájakat és látványos eseményeket.

A francia festészetben bekövetkezett változást semmi sem bizonyítja jobban, mint a műfajok népszerűségének, egykori rangsorának módosulása. A 18. századi művészet új közönséghez, az új iránt fogékonyabb arisztokrata és polgári megrendelő-műélvező réteghez szólt, s az ő eszméiket juttatta érvényre. A régensség kora óta a szalonok ízlése, a magánmegbízások az "olümposzi" fennköltség helyett intim ábrázolásokat és kifinomult, egyéni, szeszélyes előadásmódot részesítettek előnyben.

A 16. század óta a portréfestés népszerűsége szinte évtizedről évtizedre növekedett. Mégis a 18. századot kell a műfaj virágkorának tekintenünk. Az arc, a személyiség titkai talán egyetlen korszak emberét sem foglalkoztatták annyira, mint a rokokó műpártoló, művészetszerető közönségét.

Az életkép új formáját Antoine Watteau teremtette meg, aki nem csupán az érdekességet látta meg a pásztori életben s nem pusztán illusztrálta azt, hanem átélte, szellemét átérezte. Művei nem "portréi" a valóságnak, hanem költői alkotások, amelyeken átlényegülnek a motívumok.

A "boudoir" stílus ünnepelt képviselője, a király és Madame de Pompadour kedvenc festője, Francois Boricher a dekorativitás, a könnyed, súlytalan szórakoztatás nagy mestere volt. Kis méretű képei az "értők", a választékos ízlésűek számára készültek. Témáit csak ürügyként használta, hogy finoman erotikus képeit megfesthesse. Boucher igazi értékeit a rajzban és a színezésben látjuk. Bravúrosan, hajlékony, lendületes vonalakkal rajzolt, a körvonalat mindig érvényre juttatta. Kolorizmusát a paletta kivilágosodása jellemezte: színválasztásában a rózsaszín, a púder és a smink színhatása dominált (Pl. Madame Pompadour).

Boucher tanítványa és sikereiben, hírnévben utóda, Jean-Honoré Fragonard, aki a mestert sikereiben, hírnévben is megközelíti. Nemcsak a rokokó teljes kifejlődését, hanem felbomlását és bukását is megélte. Legkedveltebb műfaja a zsáner volt, de az ember, az egyéniség kevésbé érdekelte. Fragonard, a vidám és játékos rokokó mestere, aki tudta, hogyan lehet az egyszerű helyzetet és tevékenységet olyan esztétikus jelenetté átalakítani, amelyben a szépség és a szerelem jut kifejezésre.

Quentin de la Tour udvari festő, a pasztell legjobb mestere. Portréit a technikai biztonság és az elmélyült emberábrázolás jellemzi. Közismert művét - Madame Pompadour - 1755-ben mutatták be a párizsi Szalonban. A kissé hízelgően ábrázolt arc a jellemet a lehető legnagyobb hűséggel adja vissza.

Szobrászat

A rokokó szobrászat főleg játékos, dekoratív szobrocskákat, porcelán plasztikákat készített.
A Napkirály udvarának művészete végérvényesen meghatározta a szobrászat fejlődés fő irányát a következő században. A hangsúly a világi ábrázolásra került át, és e témakörön belül is elsősorban az uralkodót dicsőítő emlékművek, antikos idealizáló portrék és akadémikus klasszicizáló szobrok születtek. Időről időre erősebben érvényesültek realista, rokokó vagy klasszicista stílusjegyek, de az alaphang, a felfogást meghatározó szemlélet alig változott.
Franciaországban a rokokó plasztika az élettelit, a bájt, a játékosságot, az árkádiai idillt hangsúlyozta.

A 18. századi német plasztika másik nagy áramlatának, a francia rokokóhoz közelítő irányzatnak is lényegéhez tartozott a mozgás. Az alakok szinte súlytalanul lebegnek, táncos mozdulattal lépnek, sőt állásukban is enyhe mozgás rejlik. Mindez nagyrészt a korabeli színjátszás hatásával magyarázható, amelyben nem átélték, csak jelezték az érzelmeket.
A testideál módosult: a figurák karcsúak, könnyedek, kézmozdulataik finomak. Az arcokról édeskés báj, a budoárok világát idéző finomság árad.
A rokokó szobrászata a problémamentes lét világától a mély emberi drámáig, a látomásszerűig minden emberi szituáció és lelkiállapot bemutatására képes volt. A barokkos pátoszt és heroizmust ugyan kerülték, de nem csak a másik végletet, az élettelit, a könnyedet, a frivolt jelenítették meg. A lírai érzelmek közelebb álltak a rokokó művészhez, s ezért gyakrabban mutatta be az odaadást, a csodás látomásban elmerülő feloldódó szent alakját, mint a szenvedés, megrendítő gyász alakjában. Az átszellemültség magyarázza, hogy a forma is könnyed, nincs földi súlya.

Irodalom

A rokokó a pásztorköltészetben és a természetköltészetben jelentkezik először. Újra megjelenik a kert, a zárt világ, a belső térnek megnő a jelentősége. Jellemzi a gáláns, választékos, udvarló és kedélyes hangnem, a bájos kellem, a zeneiség és a játékosság.
Hiányzik a fennkölt eszmeiség, a túlfűtött érzelmesség. Az antik mitológia hol puszta keretként, díszítőanyagként, hol pedig takaróként, az erotika leplezésére szolgált.
Kedvelik a bizarr formákat, a rímjátékokat. A rokokóval kezdődik a költészet elvilágiasodása. Hisznek a rögtönzésben, a mesterségbeli tudás kifejezőjének tekintik.
A pillanatnyiságból is, a szemléletből is következik, hogy nagy szerepet tulajdonítanak a szellemnek. Jellemző a rokokó alkotásra valamilyen formája, amely a (klasszikus alkotás vulgarizálása) és a (a szó eredetileg istengyalázást jelentett, később az általánosan elfogadott értékek rosszindulatú kétségbevonását) terjed.

Francia

Az első művészek, akik ezeket a formákat azzal a szándékkal tervezték meg, hogy mintául szolgáljanak, franciák voltak: ezzel is küzdeni akartak a XIV. Lajos korabeli hivatalos stílus képviselői ellen. Közülük a legismertebbek a párizsi Gilles-Marie Oppenord (1672-1742), Juste-Auréle Meissonier (1693/1695—1750) voltak. Meissonier XV. Lajos idején a király lakosztályának díszítője, udvari tervező lett.

A rokokó stílus hatása a francia építészetre valójában nem volt nagyon kiterjedt. Korai fázisát Robert de Cotte (1656—1735), a strasbourgi Rohan-palota alkotója képviseli. A rokokó építészet legjelentősebb művei a magánpaloták enteriőrjei. A francia rokokó egy másik ragyogó példája az alkalmazott művészetben a díszes kerítésrács Nancy-ban, a Stanislas téren, melyet Jean Lamour kovácsolt.

Német

Német földön a rokokó megújította a XVII. század óta uralkodó barokk architektúrát. Néhány palota, mint például a drezdai Zwinger, világosan jelzi az átmenetet a barokk és a rocaille ízlésű alkotások között. A rokokó stílus diadalmaskodik több német fejedelmi rezidenciában.
Építészek és ornamensrajzolók kialakították azt a légies stílust, amely eltérően a római barokk templomok hangulatától, a belső térben bensőséges, bizakodó áhítatot áraszt. A legjelentősebb újítók Johann Michael Fischer, az ottobeureni bencés apátság templomának (1737—67) alkotója, korábban pedig az Asam és a Zimmermann testvérek voltak.

Az egyházi szobrászat ugyancsak erőteljes virágzásnak indult a rokokó hatására Németországban.
A weyarni Ágoston-rendi kanonokok templomába készült könnyed és elegáns szoborcsoport, az Angyali üdvözlet 1764-ből való.

A történelmi Németországnak az a része, ahol a rokokó stílus a legmagasabb szintre jutott, Poroszország volt. Az uralkodót, akit személyes barátság fűzött Voltaire-hez, ugyanazok a francia eszmék hatották át, amelyek magát a stílust éltették. A király építésze, Georg Wenzeslaus von Knobelsdorr volt, aki a potsdami királyi palotát kiegészítette és átalakította.

Spanyol

Valenciában dolgozott a stílus egyik tipikus képviselője, egy spanyol művész, akinek egyetlen épületét ismerjük: Hipólito Rovira festő és építész. 1740 körül tervezte meg Dos Aguas márki palotáját. Az épület ablakait 1867-ben stukkóval díszítették, de a keretek eredeti állapotukban maradtak fenn s jól bizonyítják, mire volt képes a rokokó Spanyolországban.
Giacomo Serpotta szobrai a palermói San Domenicóban (1714-1717) vagy Francesco Queirolo szobrai a nápolyi San Severo Sangriban közvetlenül kapcsolódnak a rocaille szelleméhez.
A legtisztábban rokokó alkotások Torinóban és a nápolyi király casertai palotájában valósultak meg, a királyi termek díszítésében, és még valamiben, ami nagyon jellemző a rokokóra: a porcelánművészetben.  Az egyik szalonnak a díszei a III. Károly spanyol király által 1743-ban Capodimontéban alapított porcelángyárnak a remekei. A dekoráció munkálatait mindkét teremben (a nápolyiban és az aranjueziban palotában is) Giuseppe Gricci irányította.

Angol

Angliában a stílus mindössze néhány iparművészeti ágra hatott, így a bútor- és porcelánművészetre.  Thomas Chippendale építész és bútortervező tevékenysége nyomán tudatosan alkalmazták a század közepén a rokokó stílust. A XVIII. században ő volt az egyetlen, aki tisztán rocaille ihletésű motívumokat alkalmazott ülőbútorain. Természetesen nem Chippendale munkái a legjellegzetesebb rokokó bútorok, hanem azok a komódok és bureau-k, amelyeket a század közepe táján XV. Lajos számára dolgozó francia műbútorasztalosok, például Charles Cressent, vagy Francois Cuvilliés tervezett.

Porcelán

Az eddigiekkel ellentétben a porcelán- és a kerámiatárgyak - amelyekből oly bő és gazdag volt a választék Európa-szerte - tág teret nyújtottak a rokokó számára.
A porcelán — amit annyira értékesnek tartottak, hogy azt ma már elképzelni is nehéz — XVIII. századi európai története során olyan szorosan összekapcsolódott a rokokóval, hogy rajta keresztül szinte pontosan követhetjük ennek a stílusnak a fejlődését.
Már a XVIII. század előtt ritkaságként becsülték ezt az egzotikus anyagot keménysége, áttetszősége, fehérsége és a ráfestett díszítés finomsága miatt, nagyjából a XVII. század elejétől pedig, amióta megindult az importálása, valamennyi európai országban élénkebb lett a porcelán iránt az érdeklődés. Először -a XVI. században- a portugálok hozták be Európába, 1602-től pedig a holland Kelet-indiai Társaság. Később az angol és a francia Kelet-indiai Társaság Angliába, illetve Franciaországba is szállított, végül pedig svéd és dán hajók bonyolították le az európai szállításokat.
A Kínából behozott csészék, edények, szobrocskák, tálak már a XVII. században nagy kísérletezési hullámot indítottak el Európában, porcelánt akartak előállítani, de összetételét nem ismerték. Ettől kezdve sokan próbálkoztak „feltalálásával" Angliában, Hollandiában, Franciaországban és Szászországban.
A korabeli gondolkodásmódból könnyen megérthetjük, hogy a valódi porcelán feltalálását a legnagyobb titoktartás övezte.

A kísérletezés Franciaországban egy olyan anyag feltalálásához vezetett, amely már tartalmazta a porcelán összetevőit, de még nem a megfelelő hőfokon égették, ez volt az úgynevezett lágy porcelán. Angol kísérletezők 1748-ban, a Bow-ban létesített gyárban feltalálták ennek a porcelánutánzatnak egy változatát, a „foszfátporcelánt" vagy csontporcelánt, amely mészfoszfátból készült oly módon, hogy a masszába csonthamut kevertek.
Szászországban a kutatások már 1709-ben elérték áhított céljukat: Johann Böttger a tudós Walther von Tschirnhausennel együtt felfedezte a valódi porcelán titkát.
A massza összeállításánál kaolin-t használtak. Igy alapították meg Szászország királyi gyárát. A folyamatos termelés 1713-ban indult meg.
 
Franciaországban 1741-ben álapitottak manufakturát a vincennes-i kastélyban, 1753-ban Pompadour márkinő védnöksége alá került, majd három évvel később, a király közvetlen patronálásával Sévres-ben, rendezték be.

A meisseni porcelán művészi hagyományt teremtett, a barokkból indult ki, de hamarosan már a rokokó jellegzetességeit viselte magán. Meissen hatása nemcsak a német porcelángyárakra terjedt ki, hanem az angolokra is, vagy például az itáliai Doccia gyárára, valamint a capodimonteire és a Buen Retiró-ira.
Ezzel szemben Franciaországban, az első lágy porcelánt gyártó üzemtől hosszabb időszak után jutottak el a rokokóhoz, és sokáig az ún. kínaias ízlés uralkodott.
Míg a szász porcelán fejlettebb technikájával és az alakok mintázásával tűnt ki, addig Sevres a színeivel, különösen két, utánozhatatlan színárnyalatával: az egyik a királykék, a másik a „Pompadour-piros" vagy „Dubarry-rózsaszín" volt. Meissenben a chinoiserie-nek, a kínaias festésnek két jelentős képviselője Johann Gregor Heroldt és Adam Friedrich von Löwenfinck volt. 1735-ig készítettek kecses, arany vagy színes alakokkal díszített tányérokat, csészéket, poharakat és tálakat, sokszor merítettek kínaias vagy japán hangulatú jeleneteket ábrázoló XVII. századi holland albumokból.

1730 körül a porcelánszobrászat Meissenben is kezdett tért hódítani. Egy jelentős mintázó, Joachim Kándler tűnt ki a leginkább, hatása egész Európában érezhető volt. Számtalan apró figurát, a szász udvar személyiségeit, utcai járókelőket, idealizált pásztorokat, gáláns jeleneteket vagy commedia dell'arte szereplőket mintázott. Valamennyi műve erőteljesen karakterizált, szatirikus vagy pusztán bohókás, s mindezt a feltűnő, kontrasztokban gazdag színezés is hangsúlyozza.

Copf stílus (1760-1790)
Nyugodt, egyszerű hatású, protestáns barokknak is nevezik.
Díszei: meandermintás szalagdísz, leveles füzér, ablakkötény, füzérdísz. Világosság, áttekinthetőség jellemzi. Nevét a parókára emlékeztető füzérdíszről kapta. Magyarországon 1780-1800 között uralkodó stílus.

Forrás:
A művészet története 1989. A rokokótól 1900-ig. Corvina. Budapest.

Szabó Attila 1997. Művészettörténet vázlatokban. Veritas. Győr.

divatszótár 09
divatikonok 10
olvasóterem 11
könyvtár 12
videótár 13
kvízoldal 14

linkek 15
vendégkönyv 16
kapcsolat 17
site info 18
hírlevél 19
kezdőlap 20