2011. október 26.
A Kék Angyal
Marlene Dietrich pályája és divatra tett hatása

2011. október 12.
I. Erzsébet, a Szűz Királynő
Bővült a divatikonok listája

A klasszicizmusról
(a XVIII. sz. végétől a XIX. sz. közepéig)

Történelmi háttér
Filozófia
Építészet
Szobrászat
Festészet
Iparművészet
Irodalom
Zene
Tánc

A klasszicizmus kifejezés a latin classis = osztály szóból ered. Eredetileg az elsőt, a legjobb osztályba tartozót jelentette, a kiválót, a tökéleteset. Klasszikus alkotás az, amely a művészi mondanivalót tökéletesen alakított formával jeleníti meg. Klasszikus jelzővel az örökérvényű, harmonikus alkotásokat szoktuk jelölni. A stílusirányzat a XVIII. század második felében országonként eltérő, klasszicizáló irányzatokból alakult ki, s a XVIII. század végétől a XIX. század első harmadáig virágzik. Magyarországon a Martinovics-féle mozgalomtól a reformkorig tartó időszak ez. A klasszicizmus művészete az antik példaképeket igyekszik követni. A klaszszicizmus a felvilágosodás korában már a szentimentalizmussal és a rokokóval együtt él tovább. de a publicisztikára, az elbeszélő prózára, a hazafias és tanító jellegű költészetre a leginkább jellemző. A klasszicista zene a XIX. század elején is uralkodó irányzat. Franciaországban ez a stílusirányzat igen szorosan kötődik a nemzeti történelemhez. Tartós továbbélését a francia forradalom (1789-től) és Napóleon uralma biztosítja (1810-es évekig). Ezért itt sajátos változatai is kialakulnak: directoire (direktoár), empire (ampír).

Történelmi háttér

A politikai légkört a francia forradalom és a napóleoni háborúk következményei befolyásolták. Különösen jelentős a szuverén nemzetállami törekvés és a nemzeti önrendelkezés jogának eszméje.
A XVIII. század természettudományos kutatásai, filozófiája és technikai felfedezései gyökeres változást eredményeztek a termelésben. A gőzgép, a mechanikai szövőgép és más gépek forradalmasították az ipart. A XIX. század elején a manufaktúrákat ipari üzemek váltották fel. A technika és a természettudomány hatalmas fejlődésén alapult ebben a korban az az optimista hit, amely a világ szinte korlátlan emberi átalakíthatóságát vallotta.
A XVII-XVIII. században Európa átmeneti korszakot élt át: a polgárság erősödött és egyre nagyobb teret nyert. Míg a barokk művészet általában az egyház és az abszolút királyság támogatását élvezte, a klasszicista művészet a polgárság ízlését és erkölcsét tükrözte. Ez a stílusirányzat jelentkezik már a XVII. század közepi irodalomban, míg a polgárság önálló ideológiája, eszmerendszere, a felvilágosodás ekkor még csak Angliára, Hollandiára jellemző. Az új tanok elterjesztése a XVIII. századi franciák müve: hatásuk Oroszországig terjed. E gondolkodók még a nagy abszolutista uralkodókra, a porosz Nagy Frigyesre, az orosz Katalinra és az osztrák Mária Teréziára, s fiára, II. Józsefre is hatottak.

Filozófia

A FELVILÁGOSODÁS
A XVIII. század elején kibontakozó művelődéstörténeti korszakot felvilágosodásnak nevezik. Kant szerint ez nem más, mint „Az ember kilábalása a maga okozta kiskorúságból". Ennek módja: az összes felvetődő kérdés ésszerű megoldása, az egyén önálló gondolkodása, a hagyományoktól való eltávolodás. Fel kell fedezni az ésszerű társadalmi berendezkedés alapelveit. Követői le akarták rombolni a feudális ideológiát, az egyház és mindenfajta zsarnokság ellen támadjak. A vallásfelekezetek közötti türelmet hirdették. Soraikban ugyan néhány ateista (Isten létét tagadó felfogás) gondolkodó is volt, de általában deista (Isten megteremtette a világot, de ezután nem avatkozik bele sorsába) világnézetűek voltak. Gazdaságelméletükre a liberalizmus (szabadelvüség) jellemző, amely szabad ipart és kereskedelmet követelt. Pedagógiai optimizmussal úgy képzelték, hogy az emberek felvilágosítással, neveléssel megváltoztathatók, s ezáltal a társadalom is megreformálható.

RACIONALIZMUS
(latin rationalis - értelemszerű, ésszerű). Az emberi ész feltétlen tekintélyét, sőt, mindenhatóságát hirdető felfogás. A biztos tudás nem vezethető le a tapasztalatból és annak általánosításából, hanem csak az észből meríthető, mégpedig az ész veleszületett fogalmaiból, a gondolkodás tiszta elveiből.

René Descartes (röné dékárt; 1569-1650) kimondta, hogy „cogito ergo sum", azaz az ember lényegi tulajdonsága a gondolkodás, Gottfried Wilhelm Leibniz (lejbnic; 1646-1716) különbséget tett a puszta képzet és a tudatos képzet között és kijelentette, a világon semmi sem terméketlen, semmi sem halott, tökéletlenség nélkül a világ nem lenne tökéletes. Christian Wolff (1679-1754) szerint minden dolgok célja az ember. Isten általa éri el szándékát. Baruch de Spinoza (báröh de spinoza; 1632-1677) szerint a természeti törvények teljesen egyértelműen meghatározzák - determinálják - a világfolyamat menetét. Nem történhet semmi másként, mint ahogy történik.

EMPIRIZMUS
(görög empeiria - tapasztalás, megismerés). E felfogás képviselői az érzéki tapasztalatot tartották a tudás egyetlen forrásának, azt állítva, hogy minden ismeretünket a tapasztalat alapozza meg. A tapasztalatot azonban többféleképpen értelmezték. Thomas Hobbes (hobbz; 1588-1679), George Berkeley (dzsordzs bakii; 1685-1753), David Hume (dévid hjúm; 1711-1776), Adam Smith (szmisz; 1723-1790). John Locke (lok; 1632-1704) Levelek a vallási türelemről című művében kijelentette, hogy a vallás magánügy. Az emberi értelemről írt esszéjében kidolgozta az empirizmus módszerét - a tapasztalás a megismerés forrása, de észleléssel csak a jelenségeket, s nem a lényegüket ismerjük meg. Az empirizmus és a racionalizmus alapozta meg a szenzualizmus (a latin sensus - érzékelést jelent) filozófiáját, mely szerint a megismerés egyetlen forrását az érzékek (érzetek, észleletek) alkotják.

FRANCIA FELVILÁGOSODÁS
Blaise Pascal (blez pászkál; 1623-1662) szerint. „Háromféle legyen az ember: matematikus, kétkedő és hívő keresztény". Az ember köztes lény a végtelen és a semmi között. „Az ember csak egy nádszál, de gondolkodó nádszál. " Az istenkeresésben az értelem számára a hit irányában elégséges bizonyítékot szolgáltatnak a beteljesült bibliai próféciák, de „Az igazságot ne csak az ész segítségével, hanem a szív által is ismerjük meg; az utóbbi módon ismerjük meg az első elveket". A szívnek kell meghozni a legfontosabb döntést is, a hit ellen vagy mellette. Ha ez megtörténik, akkor az ember életét már alázatosan Istenre alapozhatja.

Voltaire (volter; 1694-1778). Szenvedélyes támadásai az egyház, a skolasztika, a feudalizmus ellen Franciaországon messze túl is formálták a köztudatot. A vallások dogmatizmusában (megkövesedett hagyomány, hitformula) látta elültetve a türelmetlenség, a rabság, az üldözés, az igazságtalanság gyökerét. Ezeket kell megszüntetni.

Charles de Montesquieu (sári dö monteszkiö; 1689-1755) a felvilágosodás gondolatkincsét a társadalmi rendre és annak bázisára, a jogra ültette át.

Jean-Jacques Rousseau (zsan zsák russzó; 1712-1778) az ember szabad állapotát feltételezte. Ebben mint erős, magányos egyén él, és teljesen az érzéseire hagyatkozhat. A kultúráról, a jogszolgáltatásról, a nevelési eszményről, a népszuverenitásról írt.

Enciklopédisták. Az „Enciklopédia, avagy a tudományok, a művészetek és a mesterségek elméleti szótára" rendszerezett összefoglalást nyújtott a kor tudományos-technikai, szellemi eredményeiről. Denis Diderot (doni didro; 1713-1784), Montesquieu, Holbach (olbák; 1723-1789), Voltaire,
D 'Alambert (dálambeer; 1717-1783), Rousseau stb.

NÉMET FELVILÁGOSODÁS
Immánuel Kant (1724-1804) összhangba akarta hozni a tapasztalat és az értelem különbözőségét. A híres kopernikuszi fordulat szerint: „Nem a megismerés igazodik a tárgyakhoz, hanem a tárgyak a megismeréshez". A tiszta ész kritikájában állítja, hogy a létező világot csak annyiban ismerhetjük meg, amennyiben az a megismerő alany tapasztalási körébe esik (szubjektivizmus). Lényege szerint azonban megismerhetetlen.
A dolgoknak az ember által megismerhetetlennek feltüntetett lényege a magánvaló dolog (Ding an sich). Kant ezzel a biztos megismerésbe vetett hit alól húzta ki a talajt, és ezzel meghatározta a további filozófia alapvető irányát. Gondolatának továbbfejlesztői: Johann Gottlieb Fichte (1762-1814), Joseph Schelling (1775-1854).

Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770-1831) nagy rendszeralkotó filozófus. Az egész világ jelenségeinek leírására, értelmezésére törekedett. Szerinte nem lehet a dolgokat úgy megragadni, mintha álló helyzetben lennének (lét), hiszen minden az egyik állapotból a másikba megy át (levés). A szellem mozgásaként, önmagára ébredéseként értelmezi az egész világot és történelmet. Három kategóriába sűríti a „levest", a szellem önmagához való viszonyát: a szubjektív szellem (az egyén a maga látásmódján keresztül szemléli a világot), az objektív szellem (a népeknek, népcsoportoknak, közösségeknek egyéntől elütő felfogása) és az abszolút szellem (világszellem, világlélek vagy Isten). Közöttük feszültség uralkodik. A szubjektív szellemet felülbírálja az objektív, azt az abszolút. A dialektikával (az ellentétek egységének gondolatával) írja le a küzdelmüket. Minden tényre, jelenségre, állításra (tézis) válaszolnak az ellentételek (antitézis), végül a kettőből új minőség áll elő (szintézis), ami egy újabb állítás, és kezdődik elölről a küzdelem... Minden tézis magában rejti saját antitézisét, és mindkettő megszüntetve megőrződik a szintézisben. Hegel szerint a világtörténetben is ésszerűen mentek végbe a dolgok. Felfogásában nincs helye a rossznak, mert az ész uralkodik a világon, és minden, ami van, az (önmagában) igaz".

Építészet

Az építészet fő feladata a polgári igények, a városi élet fejlődéséből fakadó szükségletek kielégítése. Az egyházi építészet háttérbe szorult, többlakásos bérházak, bíróságok, rendőri épületek, minisztériumok, műromok, színházak, iskolák, egyetemek, kórházuk. hidak, alagutak és más ipari épületek készültek.
Az építészet jellemzői: egyszerűség, hűvös nyugalom, mellérendelés, áttekinthetőség; tömbszerű zártság, görögös külső és római belső egyesítése, kötelező a szimmetria;. új anyagok használata; gyakori teherhordó szerkezet az öntöttvas.
Portikusz: a homlokzat elé kiugratott, lépcsőzettel megemelt, timpanonnal záródó nyílt oszlopcsarnok (fiók tetővei kapcsolódik). Az épület főtengelyének kiemelésére alkalmazták.
Nyílások: vízszintes vagy félkörös záródásúak, keretezésük egyszerű.
Övpárkányok: az emeleteket egymástól elválasztó, a homlokzatokon végigfutó párkányok, a vízszintes tagolást hangsúlyozzák.
A homlokzatképzésben a barokk rendszereket veszik át: lábazatszerű földszint, emeleteket átfogó, lizénás tagolás, egy síkban tartott felületalakítás, a szimmetria hangsúlyozása.
A FRANCIA FORRADALMI ÉPÍTÉSZEK geometriai felfogása elsősorban a zseniális vázlatokig terjedt, építészeti eszméik kozmikus utópiává alakultak,  látomásszerü tereikben az építészet alapformáihoz - henger, piramis, kúp, gömb - való visszatérést hirdették, és a formának az épület funkciójával való szoros kapcsolatát.

Szobrászat

Az épületplasztika jelentősége csökken, elsősorban az oromzatok domborműjére korlátozódik. Fülkeszobrok, kútszobrok, emlékművek, síremlékek készülnek még.
Témák: az antik istenségek, hősi mondák ábrázolása.
Általános jellemzők: a szobrokat hűvös nyugalom jellemzi; hiányzik belőlük az élet melege és közvetlensége, annak ellenére, hogy bizonyos érzelmesség érvényesül a mozdulatokban és az arcok kifejezésében. Az aktábrázolásban a „zavaróan élethű" formálást kerülték, a művész a mezítelen test természetességére, dísztelen egyszerűségének kifejezésére törekedett.

Festészet

A kor a festészettől az általános érdekű témaválasztást várta el: a képnek hősi tettet, vagy hősi szenvedést kellett példáznia. A művekben érzelmekre apelláló erkölcsi színezetet lelhetünk fel. A polgári becsületesség eszméiért való harcra szólít. Ezt a festészetet a sémák szeretete jellemzi, a merev ragaszkodás az előírthoz. Kialakul az akadémizmus: az élettől, az alkotó szenvedélytől eltávolodott, főleg formai tökélyre törekvő irányzat. A realizmus és az idealizmus elszakad egymástól, a mítoszteremtés mind tartalmilag, mind formailag az alkotói folyamat szubjektivizálódását készíti elő.

Iparművészet

Directoire stílus (direktoár). A francia direktórium (1795-1799) korának stílusa, mely átmenet a klasszicizmus és az empire között. Ridegen és józanul alkalmazta a római formákat. Főleg az iparművészeire és a viseletre hatott.
Empire (e. ampír; = uralom, császárság): I. Napóleon császársága idején (1804-1814) kialakult stílus. 1830-ig az iparművészet, főként a bútorművesség terén egyeduralkodó volt. A római mellett görög, sőt, egyiptomi elemeket is felhasznált, újraformált.

Irodalom

A klasszicizmus irodalomelmélete az utánzás érdekében merev művészi szabályokat, dogmákat alkotott. Szigorúan elkülönítette egymástól az egyes münemeket, műfajokat és műformákat. Megkövetelte a kompozíció harmonikus kiegyensúlyozottságát, kerekded zártságát, befejezettségét, valamint a stílus világosságát, érthetőségét. Legfőbb műfajai az eposz, a tragédia, az óda és az epigramma, de kedvelte a tanító irodalom műfajait is, pl. a tanmesét, a művelődési regényt, az államregényt, a szatírát és az episztolát is. A drámaírók tartották magukat az ún. hármas egység (tér-idő-cselekmény egysége) követelményéhez, mivel az antik példákban ilyen eszményt véltek felfedezni.
A klasszicista kor vezető alakjai valamennyien az antik kultúra rajongói voltak. Igen jelentős Goethe érdeklődése az építészet iránt. A strasbourgi székesegyház beható tanulmányozása alapján felismerte a gótikus építészet jellemző vonásait, és ösztönzést adott a kölni dóm befejezéséhez. Mindezzel a középkor művészetéből merítő romantikus irányzatok kifejlődéséhez is hozzájárult.

Zene

A zenében körülbelül az 1750-től 1820-ig terjedő időszakot nevezik klasszikus kornak. A barokk súlyos, polifonikusan kidolgozott formáival szemben a stílus leegyszerűsödik, világos, jól áttekinthető harmóniameneteket alkalmaznak. A vízszintes szerkesztési elvet függőleges váltja fel, megszűnik a szólamok egyenrangúsága: általában egy dallam van. a többi szólam ennek van alárendelve.
A klasszicizmus a racionális szellemnek megfelelően elsősorban kiegyensúlyozottságra, megoldottságra törekszik, amelyhez legfőbb rendező elvnek a szimmetria bizonyult. Ellentétes jellegű témák egymással szembeállnak, és egy-egy téma mindig több oldaláról, egyre több arcát megmutatva kerül megvilágításba. Ennek megfelelően népszerűek a variációk, valamint az ugyanerre az elvre épülő szonáta, s annak kibővített, zenekari változata, a szimfónia - e két utóbbi kidolgozása elsősorban Joseph Haydn nevéhez fűződik.
A klasszikus kort Wolfgang Amadeus Mozart bámulatosan sokrétű életműve tetőzi be: kristálytiszta, magától értetődően egyszerűnek tűnő formái valójában rafináltan bonyolultak, s érzelmileg is többsíkúak. Mozarttal hatalmasat lép előre az operairodalom, életszerűbb lesz a játék, finomodik a jellemek zenei ábrázolása, s megszűnik a recitativo (énekbeszéd) és az ária szigorú szétválasztása, elsősorban a Don Giovannibzm és a Varázsfuvolában.
Kedvelt műfajai még e kornak a versenyművek. Az első tétel végén a zenekar „kiáll", s a szólista bemutathatja virtuozitását - ezt nevezik cadenciának.
Mozart még általában a szólista tetszésére bízza, mit játsszon, Ludwig van Beethoven viszont már nem tűr meg idegen hangot a művében, hangról hangra megkomponálja a cadenciát: körülbelül innen számíthatjuk a zeneszerzés és az előadóművészet végleges kettéválását.

Tánc

Jean Georges Noverre (zsan zsorzs nover; 1727-1810), „a balett zsenije" a barokk korban oly jellegzetes belső érzéseket elfedő képmutatást, külsőségekre építő tánc- és magatartásformát támadta. Levelek a táncról... című könyvével felbecsülhetetlen szolgálatot tett a balettmüvészetnek azzal, hogy szórakoztató kötelezettségétől megszabadítva elősegítette a cselekményes balett keletkezését és érvényesülését. „A cselekvő tánc azt a művészetet jelenti — írja -, hogy mozdulataink, gesztusaink és arcunk őszinte kifejezésével átvisszük érzéseinket és szenvedélyeinket mások lelkébe. Le az álarccal! Le a kosárszoknyával, a parókával! Mert természetellenesek és tönkreteszik a mozdulatok kifejezését. Le a geometrikus elrendezéssel! Felejtsétek el a pozíciókat! A balett egyetemes műalkotás - egyetemes műveltség kell hozzá. A technikának másodlagossá kell válnia, sőt, ha szükséges, a fennálló szabályok érvényüket is veszthetik." 1770-től kezdve álarc nélkül táncoltak már, de a kosárszoknya, a paróka és a fűző divatja csak a forradalom után tűnt el.

Forrás:
Szabó Attila 1997. Művészettörténet vázlatokban. Veritas. Győr.

divatszótár 09
divatikonok 10
olvasóterem 11
könyvtár 12
videótár 13
kvízoldal 14

linkek 15
vendégkönyv 16
kapcsolat 17
site info 18
hírlevél 19
kezdőlap 20